„Aláírásgyűjtéssel tiltakoznak a tervezett krematórium építése ellen a királyszentistváni lakosok. A krematóriumot a falu határában, a játszótér és a pihenő mellé tervezi egy cég, amely már az engedélyeket is beszerezte.
Egy játszótér, mellette egy pihenő, ezek szomszédságában pedig egy üres terület. Legalábbis egyelőre. A tervek szerint ugyanis hamarosan ott egy krematórium áll majd.
– 293 aláírást gyűjtöttünk ez ellen, és azt hiszem 346 a szavazóképes polgár.
Azt mondják az utóbbi időben már épp elég olyan létesítményt kaptak, amit nem akartak.
– Tele vagyunk ilyen kellemes építményekkel, tehát hogyha körbenézünk, akkor van egy veszélyes hulladékégető a két kilométeres körzetünkben, egy kilométeres körzetünkben pedig a megyének a hulladékfeldolgozója van.
Sokan nem értik, miért éppen egy történelmi emlékhelyre építenék Veszprém megye első krematóriumát? A beruházó cég azonban már jogerős építési engedéllyel rendelkezik.
– Az országnak egy szégyene lenne, ha István király és Koppány csatájának a helyszínén egy ilyen beruházás valósulna meg.
Lakóházak is vannak a közelben, egy helyi azt mondja, a hálószobájából épp rálátni az érintett területre.
– Lejönnek a kismamák a gyerekekkel, ők is azt fogják nézni, amit én. Mondjuk én minden nap – mondta.
A beruházó cég vezetője szerint nincs mitől tartani. Az épület épp úgy néz majd ki, mint egy lakóház.
– Füstkibocsátás egyáltalán nincs, és nulla a szennyezés. Egy töltésen lesz megemelve a terület határa, és úgy lesz növényzettel is körbevéve, hogy egyáltalán nem lehet majd a területre belátni – mondta a beruházó ügyvezető igazgatója.
Az ügyvezető azt is elmondta: a lakók azt sem tudják, mi ellen tiltakoznak; igaz, eddig még senki nem tájékoztatta őket a részletekről.”
RTL Klub híradó, 2011. szeptember 13.
Hallgatom a hírt a tévében, és vagy bőszen bólogatok, vagy értetlenkedem; vagy egyetértek, vagy elképedek. Őszintén, ki szeretné, ha az ablaka alá egy krematórium épülne egyik napról a másikra? Vagy ha veszélyes hulladékokat semmisítenének meg a bejárható szomszédságában? Valószínűleg senki. És ki szeretné úgy élni az életét, hogy abból a testből, amiben lakik, egyszer csak egy undorító, bűzlő hulladék váljon, amit kivet magából Szent István és Koppány csatájának helyszíne? Hogy felsírjanak a gyerekek, ha ezt megtudják – még ha nulla is a szennyezése? Ki szeretné, ha azt a gyönyörű és kívánatos testet, amit a tükörben csodál nap mint nap, egy napon veszélyes hulladékként kezeljék? Hogy növényzettel, megemelt töltéssel takarják el azok elől, akik valószínűleg egyszer majd szintén ott végzik, de addig is tiltakoznak ellene és elfordulnak, ha meglátják? Valószínűleg senki.
De a leendő hulladékoknak is van önérzetük, büszkeségük. És félelmük. Félelem a hulladékká válástól, a beazonosítható jövőtől, az elkerülhetetlen szemétdombra kerüléstől. Mert ne legyen kétsége senkinek a felől, hogy egyszer mindenből szemét válik, odakerül; csak idő és rendszer kérdése.
Valójában az zavar a történetben, hogy egyszer belőlem is veszélyes hulladék lesz, amelynek a tárolása nem megoldott, megsemmisítése, kezelése gond, megoldandó feladat. Próbálom kitapintani magamon és magam körül azt a pontot vagy inkább vonalat, amin túl már szemétté válok. Valójában nem lehet pusztán az, hogy leáll a keringésem, az élő test rothadásba kezd, hiszen, még ha a leendő krematórium környezetében élők visszataszító hulladékként is tekintenének majd rám, talán van és marad egy-két élő, akinek ez a test nem válik eltüntetésre váró szemétté. Még abba az élettelen maszlagba is belelátnak majd valamit, feltöltik érzelemmel és élő szálakkal, amiktől nem válik azzá. De hol a határ? Ha egy falu vagy kistérség lakossága egyöntetűen arra szavaz, hogy ez szemét, tessék máshová vinni elégetni, akkor pár ember ellenkező véleménye erősebb lehet annál? Pár ember véleménye, hogy az a bűzlő kupac igenis egy óvandó és tiszteletet érdemlő valami, meggyőzheti a hőbörgő tömeget? Befogadhat-e István király és Koppány csatájának helyszíne?
Két kísérlettel próbáltam közelebb kerülni a válaszhoz. Az első, egy már születésekor szemét tárgy őszinte tisztelete és végigkövetése élete során. Talán egy ilyen akció magyarázatot tud adni arra, hogy honnantól és kinek a döntése alapján válik valami szemétté, honnan válhatok szemétté. Erre a célra a legmegfelelőbbnek egy tejesdobozt találtam. A dobozból a tejet elfogyasztva, a benne maradó maradék az idő teltével egyre büdösebb és undorítóbb lesz, vagyis nem kívánatos a környezetemben. Nyilván nem tűnt megoldhatónak, hogy születésétől fogva mellette legyek, de az, hogy már kifejlett korában örökbe és magamhoz fogadjam, igen.
Lementem a Sparba és a hűtőpultoknál kiválasztottam azt a tejesdobozt, akit majd a közelembe engedek. Nem akartam úgy választani, ahogy egyébként a szokásos napi bevásárlásnál szoktam választani, azaz csak úgy benyúlok a hűtőgondolába és kiveszem az első kezem ügyébe akadó dobozt. Megálltam és hosszasan néztem őket. Felülről láttam rájuk, mind egyformának tűntek: fehér alapon piros foltok, műanyag kupak a tetején. Néztem őket, de egyik sem látszódott különbnek vagy másnak, mint a többi. Igazából nem is akartam mást, egy nyomdai hibást, vagy egy oldalán benyomódottat. Nem akartam azért kiválasztani, mert különlegesebb, másabb, mint a többiek, és azt sem akartam, hogy valami sajnálat vagy részvét vezéreljen. Nem akartam, hogy a mássága vagy a különlegessége kapcsán kötődjek hozzá. Sőt, azt sem akartam, hogy a legtökéletesebb és legduzzadóbb legyen majd a leendő partnerem a kísérletben. Valami alapján viszont választanom kellett. Végül úgy döntöttem, hogy válasszon ki ő engem. Behunyt szemmel, a kezemmel végigsimítottam a levegőt a tejesdobozok felett kábé 20 centivel és erősen figyeltem a belső hangomra, hogy hol kell megállnom a simításban és benyúlnom a tejek közé, kivennem azt, amelyik rám vágyik. Tettem három-négy ilyen körözést, és ahogy egyre lassult a kezem körzése mint a szerencsekerék a tévében, egyszer csak benyúltam és kivettem a tejesdobozt. Tartottam a kezemben és éreztem a hűvösségét, a benne dagadó folyadékot, és ahogy elnéztem, láttam, hogy ez tényleg más, mint a többi. Szebb. A piros pirosabb, a rajzolat élénkebb, és valahogy az egész pofásabb, mint a többi ottmaradott. Elégedett voltam és öröm töltött el. Betettem a kosárba és a pénztárnál leróttam az árát. Pár dolgot azért még vettem: sajtot, párizsit (a Pick fajtát, mert azt szeretem) és egy sört, amit majd megiszok. Hazavittem a cuccokat, mindent, ami oda való betettem a hűtőbe – kivéve a tejesdobozt. Azt letettem az asztal közepére, leültem és néztem. Ismerkedtem vele. Elolvastam mindent, amit mutatott. 2,8%, átlagos tápérték, gyártó, ESL technológiával készült, felbontás után 3 napon belül fogyasszam el, 0 és +6 °C között tároljam. Igen, igen, de ez mind a benne található tejre utalt és nem a dobozra, ami engem végülis érdekelt. Róla mindösszesen azt tudtam meg az aljáról leolvasva, hogy a Tetra Pak gyártotta. De úgy éreztem, hogy fontos az is, ami benne van, azt is meg kell ismernem. Hiszen valójában a benne lévő tej ad értelmet a doboz létének. Ha a tej megromlik, vagy ha elfogyasztom és a tápértéke az én értékeimet fogja növelni, akkor a doboz bevégeztetett. Akkor válik valójában szemétté. Funkcióját veszti. A belső tartalma, az értelmét adó dolog elvész, felhasználásra kerül. Tehát fontos a benne foglalt tartalom. Szeretnem kell a benne lévő tejet, különben a tejnek helyet adó dobozt sem fogom tudni szeretni, tisztelni. Ezért együtt szerettem meg őket. Minden reggel, a szavatossági időre való figyelmeztetést betartva, ittam egy pohár tejet és kiélveztem minden egyes cseppjét – ugyanúgy, ahogy figyeltem a doboz minden egyes mozzanatára. Mikor kiöntöttem, finoman csavartam le a kupakot, megfigyelve a kupak és a kiálló hengeren lévő menet tökéletességét, a doboz finom tapintását, az arányait, a színeit, a mintáit, minden nap végigolvastam a tudnivalókat, és visszatettem szépen a hűtőbe. Napjában többször elővettem, akkor is, amikor nem ittam belőle. Akkor csak kitettem ide a számítógép mellé, nem sokáig, meg ne romoljon a tej, és felolvastam neki a híreket, a svájci frank árfolyamát, a Velvetből, hogy mi történt a Való Világban. Hosszabb lélegzetű dolgokat nem tudtam megosztani vele, mert annyi időnk nem volt, hamar felmelegedett a tej.
Fontos Grafikai Stúdió
Design: Oláh Máté / 3D modellezés: Gloviczki Gábor
www.fgs.hu
Ahogy telt az idő, vészesen apadt a tartalma. Akkor egyre kevesebbet töltöttem magamnak, az utolsó napokban már jócskán a szavatossági időn túl voltunk, édeskés, majd savanyú lett, végül elég sokat ment a hasam, és egyszer csak kiürült.
Nem tudtam elfogadni, hogy vége, hogy ennyi volt. Görcsösen ragaszkodtam a dobozhoz, hogy a tejesdoboznak tej nélkül is van értelme, van léte. Először arra gondoltam, hogy az újonnan vásárolt tejekkel töltöm fel, és őbelőle iszom azután a tejet, hiszen tényleg sokkal jobb tejesdoboz volt, mint amelyek valaha is hozzám kerülhetnek. De úgy éreztem, nem lenne igazságos, hogy mások tartalmával töltöm fel. Próbáltam bele vizet tölteni, de ihatatlan volt többszöri öblögetés után is. Gondoltam vázának használom majd, virágot teszek bele – elég hülyén mutatott benne a szegfű. Ceruzát tettem bele, de nem akartam levágni a tetejét, és úgy használhatatlannak bizonyult: belepotyogtak a ceruzák és nagyon nehezen tudtam kirázni őket; ráadásul elég ritkán használok ceruzát. Így üresen tettem vissza a dobozt a hűtőbe, miután felolvastam neki az Indexből, hogy a kormány csökkenti az egyetemeken a hallgatói létszámot, és Brad Pitt filmet forgat Kőbányán. Rájöttem, hogy el kell engednem, a kísérlet a végéhez közeledik: kiderül, hogy szemét-e vagy sem. A következő szerdán egy Sparos nejlonszatyorban vittem el a Hadikba a szerkesztőségi ülésre, ahol hozzám közel álló emberek is voltak, és az este egy pontján elővettem és megmutattam a többieknek, hogy nézzék meg, milyen szép tejesdobozom van. Nem értették. Azt mondták, hogy ez olyan, mint a többi. Üres is, büdös is, és egyébként is, most viccelek, vagy mi van már?
Hazavittem, és aznap nem tudtam aludni.
Csütörtök reggel jönnek a kukások reggel 6 és fél hét között. Felhúztam az órát. Nem volt rá szükség, ébren vártam. Felöltöztem, és lementem a kukatároló mellé. Nem akartam búcsúzkodni, ezért kinyitottam a kuka tetejét és a többi szemét tetejére tettem.
Fogtam és levettem onnan, ahová tettem, és a kezemben tartva megvártam a kukásokat. Azt mondták a dél-pesti szeméttelepre viszik innen a kommunális hulladékot, de minek kérdezem és nem akarom-e bedobni azt a szemetet a többi közé. Megnéztem a Google Mapset, hogyan tudok kijutni a szeméttelepre. Úgy éreztem tisztességesebb, ha én viszem ki. Egy pár átszállás és elég sok gyaloglás után megérkeztem a porta elé, ahol a portás, azt hiszem, hülyének nézett, amikor egy ötszázassal a kezemben tisztességes bánásmódot kértem a tejesdoboznak. Inkább hazahoztam és levittem a pincében lévő tárolóba az egyetemi jegyzeteim mellé. Majd pár nyugtalan hét után összegeztem a kísérlet eredményét: senki sem született szemétnek. Mindennek van értelme, amíg fontos valakinek. Majd belevágtam a következő kísérletbe: Most egy élő, nem szemétnek született anyagot kell szemétté tenni. Erre a legkézenfekvőbb alany magam voltam. Ehhez az kellett, hogy minden ragaszkodást, szeretetet, figyelmet mások felé meg kell szakítanom magamban. Egy rituális belső öngyilkosságot kell elkövetnem. Le kell számolnom magamban a szerelemmel, a barátsággal, el kell felejtenem mindenkit.
Itt tartok most. Egy ideje nem csörög a telefonom és nem kapok e-mailt. Nincs erőm lemenni a Sparba.
Megjelent a Strike első, szemét tematikájú számában.
