Isten hozta Építész úr. Hát ez lenne itt a műhelyünk. Hadd segítsem le a kabátját. Nagyon örülök, hogy benéz hozzánk.
Nemrég költöztünk ide, úgyhogy nem tudok sok mindent mutatni. A csarnok még szinte üres, bár van már, amit átfuvaroztunk a régi helyünkről. Volt is belőle hercehurca, hogy ez most szemét-e vagy sem? Hozzuk-e vagy sem? Jó lesz-e ez még valamire, vagy sem? Az ember sosem tudhatja előre, mit hoz a holnap. Sok mindent kidobtunk. Talán túl sok mindent. Gyakran megesik, hogy valamire éppen a kidobás utáni napokban lenne szükség. De hát, ez már csak így megy.
„Nemrég költöztünk ide, úgyhogy nem tudok sok mindent mutatni.”
Mi szeretjük megjavítani a dolgokat. Jöjjön, jöjjön! Látja ezt a polcot? A héten mostuk le gázolajjal. Most mintha új lenne, csak úgy csillognak a csavarok. Pedig, ha elmondanám, mi minden volt rajta! Az embernek kedve lett volna az utcára penderíteni az egész hóbelevancot. Azért csak átnéztük, találtunk is a gépolajba ragadva jó pár reszelőt, ott áznak a kóláspalackban. A kóla a legjobb tisztítószer az ilyesmire. Mindent levisz. A közelben van egy bolhapiac, ott fillérekért árulnak nyeleket. Egykettőre újjávarázsoljuk őket.
Itt jobb kéz felől ez a helység még üresen áll, vagyis átmenetileg itt tárolunk pár dolgot, ami még jól jöhet. Pár bútor, érdekesség, csacsiság. Itt van például ez a mozaikberakású kőmedence. Nagyon szép darab. Itt-ott kicsit lepattogott a mozaik, de könnyedén rendbe lehet hozni. Egy fodrászüzlet tartozéka volt. A kukában végezte volna, ha nem karoljuk fel. Kicsit nehéz, de mit számít, idehoztuk. Van daru. Egy napon majd megtalálja a helyét, valami nagyszívű megrendelőnk befogadja majd. Az emberek szeretik az ilyesmit. Látja ezt a furcsa széket? Ugye, hogy olyan, mintha tönkretették volna? Pedig nem erről van szó. Átalakították. A támláját kicsit hátragörbítették és a lábait hozzáigazították, hogy ne essen hátra az ember. Valami lusta könyvelőé lehetett. Irodai pihenésre alkalmas. Rá lehet feküdni. Majdnem dívány.
„Valami lusta könyvelőé lehetett.”
Persze maguknak építészeknek ez mind másként fest, ugye. Maguk ezt riszájklingnak hívják, és máshogy művelik. A hulladéknak nagyon fején kell találnia a szeget, hogy dizájnná válhasson. A javítgatás maguknál nem jön számításba. Pedig ezeknek a kincseknek felbecsülhetetlen értékük van. Gondoljon csak bele. Mindnek megvan a saját története, ami egyedivé teszi. Hogy is mondjam? A régi dolgokat le lehet porolni, de ezt a port nem lehet hozzáadni a tárgyakhoz. Ez az idő műve.
A raktárban vagyunk. Itt némi káosz van. Mi szeretjük a káoszt. Mindenkinek megvannak a maga dolgai, kincsei, amikről ő maga rendelkezik. Jönnek-mennek a dolgok. Sok minden a saját lábán érkezik, egyszerűen megjelenik ki tudja honnan, mi pedig felhasználjuk vagy elraktározzuk. A tér pedig lassan megtelik.
Rendszeresen eljön az a pillanat, amikor meg kell válni dolgoktól. Nehéz pillanatok ezek. Az ember megáll, nézi a kidobandót és vár, gondolkozik hosszan; sokszor hiába.
Ez valahogy a műhelyben eltöltött órákkal van kapcsolatban. Az ütések, amelyekkel átformáljuk az anyagot, átformálnak minket is. A tudás, a tapasztalat megerősít, határozottabbá tesz. Az ember egyre szilárdabban hiszi az elé kerülő dolgokról, hogy még jók lehetnek valamire, sőt, egyszer még életet menthetnek. Így az idő előrehaladtával egyre nehezebb selejtezni. És félünk is.
Ha valami hiányzik, az ember rögtön arra gondol, hogy kidobták…
A törött szerszámok jelentik a legkomolyabb kihívást. A szerszámok nem csak dolgok, munkaeszközök. Egy szerszám ha csorbult is, kicsit még jó. Valamennyire még lehet vele szorítani, vágni, fúrni stb. És sokszor rendbe lehet hozni. Nem lesz olyan mint újkorában, de mégis. Ebben a dobozban vannak a megjavítandó szerszámok. Csak úgy hívjuk, az elefántok temetője.
„Ő komoly gyűjtő. Mi inkább műkedvelők vagyunk.”
Na jöjjön, megmutatom a nyugdíjas kolléga parcelláját. Ő komoly gyűjtő. Mi inkább műkedvelők vagyunk. Itt vannak az asztalok. Ez az övé, balra. Csak Majsztrónak hívjuk. Nézze ezeket a pléhdobozokat, mindenféle apró csavarokkal és egyéb dolgokkal tele. Egyenként lehet vagy húsz kiló is. Kincsesládák, amelyekben minden benne van, amire szükség lehet. Az ember csak belekapirgál kicsit, és szinte azonnal a kezébe akad Az, vagy valami hasonló, ami szintén megteszi. Gyorsan és pontosan. Mintha valami svájci vaskereskedésben vásárolna az ember. Csak át kell kicsit formálni. Van ebben valami mágikus, valami érthetetlen; de mi nem kérdezünk, csak használjuk. Persze ebben az egyensúlyban mi is benne vagyunk, vagyis a fejünk. Ötletekkel áthidaljuk a dolgok tökéletlenségét. Folyamatosan gyűjtünk és keresgélünk a felhalmozott dolgokban. A Majsztró kicsit más. Neki Diogenész-szindrómája van. Ő nem dob ki semmit, bármit megjavít, megold a gyűjteményére támaszkodva. Ezzel együtt a kollégákkal féken tartjuk. Vannak is viták: ez az én szemetem, ne nyúlj hozzá, azt ne dobd ki, még életet menthet. Eddig nem sikerült eldönteni, ki a nagyobb halmozó, csak a kölcsönös vádaskodásig jutottunk. Abban mindannyian egyetértünk, hogy az egyensúly fontos. Olyan ez mint a zen. Meg kell találni az egyensúlyt a Diogenész-szindróma és az elefántok temetője között.
Kultiválni kell a nem-kötődést, különben a dolgok besűrűsödnek, egyszer csak elfogy a hely, és leáll a gépezet..
Megértem építész úr, hogy ki kell szaladjon egy aszpirinért. Nagyon örülök, hogy benézett hozzánk. Szívesen látjuk máskor is. Jöjjön csak bátran. Megtanítjuk hegeszteni, egyszerű bútorokat összerakni. Meglátja, milyen szórakoztató. Mindig van egy letakarítandó asztalunk az Ön számára.
Nagyszerű lesz. Még egyszer köszönöm, hogy eljött, viszlát! Viszlát!